Valahányszor nekiállok utazásos postot írni, eszembe jutnak a Travel Channel-nél dolgozó userek – az milyen jó munka lehet, mikor az ember a saját élményeinek tálalásából él! Na de vissza a kályhához – a tanulságos szöveges szummárium poszt előtt itt van még egy kupac kép, mert szeretitek.

Legutóbb Yosemite körül hagytuk abba, folytassuk onnan az utazást és keressünk egy helloturisztnak is könnyen megmászható sziklát – itt is van, jobbra:

Induljunk fel a tetejére és közben konstatáljuk, hogy Ákos fiunk mennyivel előrébb tart:

Yosemite mesevilágát hátrahagyva ugorjunk egészen San Franciscoig, csodálkozzunk el, hogy itt nincs kövér ember és keressük meg a nagyon valószínű indokot, a rengeteg meredek utca egyikét:

Menjünk el a láncvontatta villamossal a kínai negyedig és nézzük meg, hogy ott milyen tábla igazítja útba az usert:

Utazzunk tovább Monterey felé, ki nem hagyva a Big Surt. Nézzünk be a szakadó esőben a nagy vörösfenyős erdejének aljába, ahol milliószám nő Pepe barátom kedvenc növénye, a moha:

Végül ugorjunk egy nagyot, egészen Santa Barbaráig. Menjünk ki a kikötőbe és keressük meg a legdilisebb járgányt ever:

Látogassuk meg az ott lakó tengerbiológusos múzeumot és fotózzunk jellyfisht, amivel az egyiptomi gyerekek egymást szokták dobálni Marsa Alam gázolajtól szennyezett kikötőjében:

Végül csodálkozzunk rá az élő cápatojásokra, amelyekben a kis állatkák különböző fejlődési fázisban leledznek (igen, van olyan, hogy cápatojás, akár már az Adrián is láthatsz, ha ügyes vagy – a ~370 cápafajból közel nem mind elevenszülő):

A következő szummáriumos poszt már valóban igyekszik tanulságot szintetizálni a két hetes utunkból – stay tuned!

Nehezen múlik a jetlag, mivel én hülye annyi időt töltök a fotózott nyersanyag tutujgatásával, hogy mindig hajnalra kerülök ágyba. Ennek azért megvan az az előnye, hogy elő-előbukkan egy-egy kép, amiről mindjárt olyan mesélnivaló jut eszembe, amiről semmit vagy csak alig írtam – ilyen “háttérképekből” válogattam most egy posztravalót:

Los Angeles, Universal Studios – a War of the Worlds c. filmhez összerakott katasztrófahelyszínen mászkálnak a VIP jegyet váltott helloturisztok:

Los Angeles, Walk Of Fame – Humphrey Bogart dumája a Chinese Theatre előtt a betonban (a lenyomatokban szereplő Sid a színházat gründoló Sid Grauman):

Las Vegas – Amerika játszóterén Párizs egy darabkája:

Death Valley – háttérben nagyon messze a hülye fotós a ~60 fokos bóraxsivatagban, állvánnyal, valamint egy irritáló sebességkorlátozás:

Yosemite NP – az arzénos Hot Creek más szemszögből:

Bodie – Shell kút, anno:

Folytatom, stay tuned!

Panoráma gyártáshoz idő kell. Meg tapasztalat. Meg rutin, nem kevés – főleg, ha családdal mászkálás közben vetemedne ilyesmi készítésére az embergyerek. Hiába a csillivilli pano software-ek mindenféle automatikus korrekciója, a panoráma nyersanyag akkor lesz jó, ha

• full manualban fotózunk, ugyanolyan rekesszel, ugyanakkora záridővel
• ugyanazzal a fehéregyensúllyal
• ugyanakkora átfedéseket hagyunk a képek között
• vízszintezett állványról készülnek a képek

Lehet, hogy én, a kocafotós a fenti listával túlmisztifikálom csak ezt a panoráma dolgot, de nekem a panorámák nem szoktak sikerülni. Illetve picit jobban sikerülnek, amióta van az Autopano Pro.

Summa summarum, a kívánságlistából semmi nem teljesült. Egyrészt minden panoráma nyersanyag kézből készült, továbbá sz@rtam nagy ívben a full manual módra, a diszkrét fehéregyensúlyra és úgy általában minden követelményre, hogy lépést tudjak tartani a panoráma tárgyától épp tovább baktató családommal. És ez így volt jó.

Sutba dobott szabályok ide vagy oda, valamilyen panorámák csak készültek. Biztos van bennük egy csomó típushiba, amit még szénné lehetne pixelezni, de én erre már nem tudok erőforrást allokálni, így maradnak ilyenek – az élményt, amit a táj megpillantása anno jelentett, ugyanígy visszaadják eFi kocafotós hibásan stitchelt kockái is.

Ezt az élményt szeretném megosztani veled is – ezért válogattam ki 13 panorámát az első szummárium posztba – fogyaszd szeretettel, időrendbe szedve, 1280 pixelre amortizáltan.

1. Las Vegas – Bellagio, virágok:

2. Hoover dam – a gát oldalról:

3. Red Rock Canyon – az első pillantás a holdbéli kőzetre:

4. Zabriskie Point – a Death Valley előszobája:

5. Death Valley, Badwater – a só és a bórax birodalma -86 méteren:

6. Death Valley – visszanézünk a gyilkos melegtől távolodva:

7. Yosemite – első pillantások:

8. Yosemite – gyerünk fel egy hegyre:

9. Yosemite – krátertó:

10. Yosemite – Hot Creek, az arzénos forrás:

11. Yosemite – lassan elenged minket a táj, ilyen utakon:

12. Monterey – sose fotózzunk hullámzó vizet panorámának:

13. Pismo Beach – egy pillantás a szoba ablaka alatti teraszról:

Szummárium több szöveggel érkezik még, stay tuned!

Szép napsütésre ébredtünk, a kikötőben nyugodt víz fogadott – pont ideális bálnanézős délelőtt – gondoltam én hülye.
A bő 4 órás túra fejenként borsos 99 USD pénzbe került, amiből 10% kedvezményt sikerült szereznünk egy visitor centerben talált voucherrel ( már csak ezért megéri az ilyen turiszt infokba bekukkantani). A visitor centeres néni nagy lelkesen mesélte, hogy most foglalták le a repjegyüket jövő márciusra egy Budapest-Prága útra, gyorsan el is küldtem enni őket Takács Lajosékhoz az Olimpiába, hadd kóstoljanak valami garantáltan finomat :)
A Condor Express nevű bálnanéző katamarán teljesen megtelt a hozzánk hasonló sok kíváncsi lúzer turiszttal és a hirdetettnek megfelelően 10:00-kor ki is futottunk. Kezdetnek pár kikötőben lakó szürke pelikánt, valamint egy bóján tanyázó fókacsaládot nézhettünk meg, majd következett a mély nyílt víz és a várakozás a bálná(k)ra.

A nagy kékben feltűnt egy 20-30 fős delfincsapat:

A hajónk a parthoz képest 45 fokos szögben haladt cirka 40-45 km/h sebességgel (ami a vízen nem kevés) – katamarán ide vagy oda, dobált piszkosul. A kapitány a várakozás perceit enyhítendő néha mesélt ezt-azt a bálnákról (“tudta, hogy a bálna nem hal, hanem rovar és banánnal táplálkozik?”), illetve az itt élő populációról.
Santa Barbara környező vizei csurig vannak fitoplanktonnal és krillel (ez utóbbi egy nagyon kis rák, amit azért én még simán el tudok képzelni egy Ala cimborámnak gyártott rizottóban). Ezeket ab ovo imádják a *.sziláscetek, így jönnek is rá, ha kell, ha nem. Sokféle sziláscet hesszol tehát ilyentájt a helyi vizekben, s mi hosszúszárnyú bálnára és kék bálnára számíthatunk leginkább – ez utóbbiból tegnap egyet, tegnapelőtt kettőt is láttak a Condor Express utasai!

E ponton álljunk is le az élménybeszámolóval és beszélgessünk egy kicsit ezekről a csodálatos élőlényekről, melyekről ugyan volt már szó ugyanezen a blogon, de az ismétlés a tudás anyukája, én meg amúgy is bálnabolond vagyok, úgyhogy voila random blue whale facts:

• A kék bálna a világ legnagyobb állata. A kifejlett hím hossza meghaladhatja a 30 métert, súlya a 150 tonnát. Valószínűleg dínóból sem létezett soha ekkora. Viszonyítási alapként egy kifejlett afrikai elefánt <=8 tonna.
• A kék bálna farokúszójának fesztávja kb. akkora, mint egy Cesna kisrepülő szárnyszélessége.
• A szívük akkora, mint egy autó.
• A kék bálna aortáján átfér egy standard ember.
• Naponta nagyjából 4 tonna krillt eszik meg. A kicsi kb. 7 tonnásnak születik, napi ~90 kg-mal gyarapszik a testtömege az első évben.
• Nagyjából 80-90 évig él.
• Egyetlen természetes ellensége a kardszárnyú delfin, de az is csak a kisebb, fejlődő állatra veszélyes. A kardszárnyú delfinek előszeretettel támadják meg a borjút, ráharapva a légzőnyílására a szájának kinyitására kényszerítve a kicsit és így tépik ki az állat nyelvét, ami az egyik kedvenc csemegéjük.
• A faj erősen veszélyeztetett – a wikipédia szerint ma a számuk ~2000-re tehető – ezt a Condor Express önkéntese 10000-re becsülte.

Kanyarodjunk vissza a Condor Express fedélzetére, hátha jött közben bálna, amíg én itt fostam a szót… és igen, kék bálna, nem is egy, hanem mindjárt kettő:

Bizony feleim, ennyit tudok belőlűk mutatni. A bálnanéző hajó egyfelől nem mehet 100 méternél közelebb az állatokhoz (egy a hajón levő önkéntes bálnológus állítása szerint a humpback-ek azért általában kíváncsian közelebb jönnek), másrészt a kék bálna nézés nagyjából úgy megy, hogy

1. Meglátjuk a kék bálna hátát, aki két zaba között épp levegőért jön fel.
2. Odarohanunk a hajóval, ahol időközben az előbb megtalált kék bálna nyilván b@szik megvárni a hülye homo sapienst hajóstól (ne felejtsük, hogy a mi rohadt gyors katamaránunk vízfelszínen 42 km/h max sebességre képes, a 150 tonnás állat meg a méretét meghazudtoló 37 km/h sebességgel merül!), mikor az neki nagyon nem ízlik és ezért inkább megy még egy kör krillre.
3. A hajóval lassan megyünk abba az irányba, amerre a nonstop kajáló kék bálna utoljára lemerült és reménykedünk, hogy újra látjuk, mert mondjuk vele egy irányban megyünk, valamint nem nagy a hullám sem, hogy eltakarja az álllatot és a kifújt vízgőz-tajtékot (amit egyébként nagyjából 7 méter magasba lő ki az állat szélcsendes időben).
4. Az előző pontot ismételjük a rajtunk egész biztosan jót röhögő rizottóba való krillt zabáló kék bálna újra felbukkanásáig, aki kénye-kedve szerint szivat 6-20 percig a nagy kékbe bújva jól.
5. Ha felbukkan a bálnánk, azt egész biztosan a hajótól rohadt messzire teszi majd és közben úgy röhög rajtunk, bálnaleső lúzereken, hogya fele krill kifolyik abból a nagy szilás pofájából.

Nos, a bálnanéző túra lényegében a fenti algoritmus loopolva. Mindeközben ilyenkor júniustájt a szél ezerrel fúj, a nap viszont ugyanennyivel süt, így e kombináció nagy eséllyel égeti rommá a homo sapiens térdét – karját – arcát, függően attól, hogy ki mennyire volt hülye ugye.

Nekünk állítólag szerencsénk volt, mert 3 kék bálnát is láttunk, illetve 1000 delfint még út közben. Nos, ha még egyszer bálnát nézni megyek, akkor az csak humpback lesz, vagy pedig bármilyen más bálnafaj full HD-ben a nappaliban. Az 1000 delfint nem tudom hogy számolta a legénység. Abban a hatalmas szerencsében volt részünk tavaly, hogy egy bő 500 fős delfincsorda közepén hajókázhattunk Egyiptomban ( a csorda létszámát anno a sokat látott egyiptomi kapitány becsülte) – íme a róluk készült klip, referenciaként:

Dolphins from Gabor Penoff on Vimeo.

Szummárium: szerintem ne menjél bálnanézni, csak akkor, ha hosszúszárnyú bálnákat ígér a túrát szervező cég.

Másnap reggel irány a parti úton Los Angelesbe, autó lead, repülő felszáll, elindul haza a ~11000 km-es úton. Tanulságos összefoglalós post még lesz, de pontról pontra kirádulós már nem.

Pismo Beach-et nehéz szívvel hagytuk hátra – a gyönyörű part még ott tartott volna egy jó darabig, ha bírjuk pénztárcával a nem túl olcsó szállást:

A várost elhagyva szűk két órai autókázás után érkeztünk meg Santa Barbarába. Lementünk a partra whale watch túrát keresni és szerencsére találtunk is egy holnap kifutó hajót. Egész nap a városkában és a tengerparton csámborogtunk, bejárva a kikötő környékét és a város főutcáját, a State streetet.

Holnap bálnanézés, stay tuned!

Napos, ám nem túl meleg reggelre ébredtünk. Körbenéztük az óceán mellett kígyózó Cannery Row környékét, kipróbáltunk egy Bubba Gump éttermet, ahol picit csalódnunk kellett: a San Franciscoban a parti bódéban kóstolt friss tengeri sültektől távol állt a Bubba Gump kaja minősége. In general a kajáról lesz még szó egy összefoglaló postban.

Kicsi autókázás után megindultunk Pismo Beach irányába. Pismo Beachről fogalmunk nem volt ezelőtt, mindössze a Google Maps és a booking.com adták a tippet, amikor az utat terveztük: ez volt az első település, ahol óceánra néző szállást tudtunk szerezni.

Ha már ocean view, kell estére valami rendes itóka is, ezért út közben Paso Robles-nél (szintén garo tanácsára, amiért nem tudunk elég hálásak lenni) letértünk a 101-es útról és benéztünk a Peachy Canyon Winery-be.
A borászat kóstolásokhoz kialakított épülete valaha iskola volt – itt fogadott minket a kóstoltató dude, aki már hallott Magyarországról – mi több, volt nekik olyan tételük, amely magyar tölgyfahordóban érett.
Era végigkóstolt egy hatos sort, végül két Cirfandlira esett a választásunk – ebből a 2008-ast végeztük ki este:

Pismo Beachbe érve kerestünk a part közelében egy local userekkel megrakott talponállós kajáldát – ez volt a Splash Cafe.

Itt bekajáltunk mindenféle tengeri jóból, aztán irány a szállás. Az üveg bor és egy kis römi zárta az estét.

A mai napot lazának terveztük: reggeli valami halas helyen, megnézzük a California Academy of Sciences kiállítást (annak ellenére, hogy picikének látszik), aztán tengünk-lengünk, végül bejárjuk a híres 49 mile scenic path még nem látott részét. Nos, a nap majdnem így sikerült – nézzük sorjában.

Mindenekelőtt az USA kajának köszönhetően kitágult belünkkel farkaséhesen leszambáztunk a tegnap már megismert Fisherman’s Wharf-ra, ahol friss tengeri kajából készültek a finomságok. Tegnap ugyanitt én kidobtam már egy ehetetlen (=keserű krumpli ízű) seafood chowdert, de a többiek jobbat ettek és végül tegnap itt csak találtunk egy lowestfofti mércét alulról karcoló fish’n’chips-et (hiába, a brit halászváros magasra tette a lécet 1997-ben), így adtunk a partnak még egy esélyt.

Egy helyi árusnál rákot, fish’n’chips-et, valamint “márott faszt” rendeltünk – ez utóbbi kifejezés kisfülű barátunk copyrightja, amit egy rugbymeccsen ismertetett meg velünk még anno Új Zélandon. A “mártott fasz” nem más, mint egy virsli pálcikára szúrva és kukoricalisztes palacsintatésztába mártva kisütve. Innen üzenjük Tibinek, hogy nekünk bejön :)

A finomságok szép sorjában:

A reggeli ugyan rendesen telerakta a belünket, de tegnap este még olvastuk a neten, hogy ugyanitt rejtőzik egy régi csokigyár hagyatékát forgalmazó Ghirardelli, így mentünk hozzájuk desszertnek fagyit enni.
Nos, ez kihagyható: a belépésünkkor kapott csoki kóstoló nagyon finom, de a fagyijuk egy közepes átlag, fel nem ér mondjuk egy Vári cukrászda magasságába.

Következő állomásnak a California Academy of Sciences kiállítást céloztuk meg. A GPS először bután a belváros közepébe navigált, de Era emlékezett rá, hogy ez a cucc valahol a Golden Gate Parkban lakik, így relatíve gyorsan rátaláltunk a valós helyre.
A hétfői nap ellenére a park tele volt, alig találtunk parkolót. Az akadémia kívűlről kis épületnek tűnt, belépve azonban döbbenten álltunk mindannyian. A hely reggel 10-től kb. délután 5-ig lekötött bennünket. Ezúton szeretnénk felhívni mindenki figyelmét, aki eFihez hasonló kéjes módon vonzódik a víz alatti világhoz, hogy hagyja ki a tegnap emlegetett Aquarium of the Bay attrakciót, mert ehhez képest az egy fostalicska hulladék. Az épületben víz alatt és felett figyelhetjük meg az öböl és környéke tengeri élővilágát, a legeslegapróbb részletekig. Tengeri csillagot, uborkát és még ki tudja mit itt is ugyanúgy simogathat a std nonbúvár user, mint a másik site-on.
A házba egy órás filmet sugárzó musthave planetáriumot, valamint komplett trópusi esőerdőt installáltak gondos kezek egy őrjítő méretű gömbbe (ezért nem is árt ha rétegesen öltözünk), valamint rengeteg más természettudományos feature-rel kényeztetik az erre fogékony turisztot. A teljesség igénye nélkül pár kép:

Pingvinek épp akcióban.

Elégedett pingvinek akció után.

Esőerdő a házban.

Esőerdő még.

Nem kicsi pókok.

Hüllőállat pózol.

Zöldtető felülről.

Rája.

Bambuszcápa.

Az akadémia után már csak arra maradt idő, hogy végigautózzuk a Lombard street híres kacskaringós szakaszát, illetve átbukjunk a legmeredekebb részén (San Franscisco utcáin krimisorozat, helló), aztán vacsora és csicsis, mert holnap vár az anyahajó. Stay tuned, holnap elkapom Bob Mansfieldet!-)

Mikor megérkeztünk a Lombard Plaza motelba, a recepciós a múltkori ranger nénihez hasonlóan segítőkészen nekiállt egy térképen berajzolni, hogy szerinte hova menjünk és mit nézzünk meg. Mindeközben elhangzott a “tomorrow gay parade” kifejezés, majd siteve hozzátette, hogy a brutális méretű menet holnap 10-kor indul és ha jót akarunk magunknak, akkor vagy előtte szökünk meg autóval a városból, vagy egyáltalán nem autózunk. Ez utóbbit választottuk.

Még aznap este besétáltunk egy kicsit, hogy naplementében lássunk egy keveset a városból:

Másnap reggel megkerestük azt a lezárt főutat, ahol a “másképp érzők” és a velük együtt demonstrálni kívánók vonulnak. Hát hol is kezdjem… Egyikünk sem látott még ilyet azelőtt. Hogy milyen? Hangos, nagyon hangos. Sűrű a tömeg. Sok extrém alak mindenfelé:

Mindezzel semmi bajom. Az azonban kifordítja a belem, amikor a meztelen pöcsüket lóbáló férfiak jönnek velem szemben egy vaskos fémgyűrűvel a heréjük mögött, csupaszon. Egy szó, mint száz: érdekes egy ilyen felvonulás, de ez az egy elég volt egy életre.

Szerencsére San Francisco ennél sokkal többet tartogat az ide látogatónak, így mi is nyakunkba vettük a várost, gyalog. Pontosabban kis tömegközlekedés cheat-tel, ugyanis a híres cable cart, a meredek utcákon vontatott villamost ki nem hagytuk volna semmi pénzért.
A meredek utcák egyébként nem kicsit meredekek – a mai cirka 25 km után (amiből nagyjából 20 km lehetett gyalogos) érzem a lábizmokat, ahogy illik. Íme egy meredek utca proof:

A városban csodaszép házak mindenfelé, érdekes installációk egyre-másra követik egymást:

Az üzleti negyed ugyanúgy kiugrik a régi városból, mint általában:

A mai napra több musthave programot terveztünk be – ezek egyike volt az Alcatraz meglátogatása. Döbbenten tapasztaltuk, hogy vasárnap már csak legkorábban a következő szerdára lehet alcatrazi túrára jegyet kapni – erről tehát jól lemaradtunk.

A másik ilyen a San Francisco akvárium vizit volt. Az akvárium nagyjából hozta a tengeri akváriumok standard dolgait: biolumineszcensz medúzákok, akrilfolyosóban séta, körben úszkáló szirti és leopárdcápák, tonhalak, szardíniafelhő, et cetera, állatsimogatóban cápa rája és tengeri csillag simogatás. Mindezekből olyan medúzát mutatnék, amivel én víz alatt még sosem találkoztam:

Akvárium után séta vissza a kikötőben – itt pózolt a fotósoknak egy szép kövér hajó:

A motelba visszaérve be a kocsiba és irány a Golden Gate-et fotózni a maradék naplementében a hegy felől:

Végül jól kimerülten megnézzük a fagyos szélben a Twin Peaks-et, ami a város legmagasabb pontján álló két kis dombocska. Ilyen a view onnan a rettenet fagyos szélben:

Holnap még egy kör San Francisco, aztán megindulunk Monterey felé, természetesen útbaejtve az anyahajót Cupertinoban – stay tuned!